“Fontos, hogy ne legyen hierarchia a szerepek között” – Interjú Erdélyi Zsófival, a Szaffi zenekar frontemberével
Te tudod kik vesznek körül miközben dolgozol? Beszélsz velük az élményeikről? Létezik olyan fórum, ahol szakmabeliek átadhatják tapasztalataikat?
Mi lenne, ha a magánbeszélgetéseket újabb szintre emelnénk és megosztanánk egymással történeteinket? Ez a kérdés mozgat minket, amikor a rendezvényipar szereplőit és rajtuk keresztül az adott szegmens kulturális életét, illetve problémáit mutatjuk be.
Az első beszélgetőtársunk Erdélyi Zsófia, a Szaffi formáció frontembere, aki előadóként, szervezőként és menedzserként is kötődik a hazai zeneipar underground közegéhez. Hogyan lehet megtartani önmagadat a szerepek között? Mi történik, ha más stratégiát választasz, mint a környezetedben lévők? Egyáltalán: milyen a feltörekvők kultúrája itthon? Ezekre a kérdésekre már nem én válaszolok, a mikrofon innentől Zsófié!
Ha a következő projekted vagy időszakod egy film lenne, mi lenne a műfaja és a címe?
A legutóbbi fellépésünk a Dunyiban volt augusztus 13-án a Loophiával. Zsófi-ról (Loophia zenekar énekese) a legutolsó hír, ami nagy nyilvánosságot ért el, az a Budapest Parkos ügy volt. Szerencsére tök hamar kaptunk az állapotáról infót, de nagyon aggódtam érte végig. És nagyon-nagyon mérges voltam magamra, hogy nem mentem el a koncertjeikre az utóbbi pár hónapban, mert fontos nekem a zenéjük. Ez elég sok gondolatot elindított bennem, és még az is megfordult a fejemben, hogy írok erről valamit. Milyen film lenne ez? Valami világmegváltó dráma, amiben ha én vagyok a főszereplő, akkor rájövök valami nagyon fontosra az életemmel kapcsolatban, arra hogy minek van és minek nincs értelme. Címe pedig talán az lenne, hogy Mi fontos és mi nem.
Amikor elkezdesz alkotni, mi az a belső kattanás, ami elindítja a folyamatot?
Legfőképpen egy dallam indít el bennem egy nagyon intenzív érzésvilágot és képet. Aztán ezt próbálom meg minél inkább konkretizálni, amikor elkezdem írni a szöveget, úgy, hogy próbálom megragadni, és így esszencializálni. Valójában a szöveget mindig úgy képzelem el, mint ennek a megszületett világnak az esszenciáját.
Hogyan dől el nálatok az, hogy egy ötlet mikor érett meg a színpadra vagy a kiadásra?
Részünkről ez egy rettentő sok ideig húzódó folyamat. Sokszor frusztrációt és szorongást is okoz, hogy lassabban haladunk, mint a környező zenekarok körülöttünk. Ez talán azért is van, mert inkább „l’art pour l’art”-ként fogjuk fel a zenélést. Az a tapasztalatom, hogy mindig azok a dalok a jobbak, amiknek hagyunk időt érni. Hogyha, mondjuk így, piacképesebbek szeretnénk lenni, akkor sokkal gyorsabban, sokkal több dolgot, és sokkal intenzívebben kellene csinálnunk. Ha pedig ez nem esik jól, akkor nincs értelme.
Van valamilyen bevált rituálétok fellépés előtt?
Idegeskedek :D. Rituálénk? Nagyon sokszor koncert előtt szoktunk próbálni. Ettől egyrészt nagyon összehangolódunk, másrészt be is játsszuk a hangszereket és így énekelni is sokkal jobb. Nincs kifejezett rítusunk, de nagyon jó lenne. Például imádom azt, hogy hogy a 4bards együtt énekel be több szólamban, mint egy általános vagy gimis osztály a kórus előtt. Ezek nagyon fontosak az egységhez, meg ahhoz, hogy érezni tudjuk egymást a színpadon. Kell hogy történjenek dolgok velünk a színpadra állás előtt ahhoz, hogy ne csak négy különálló ember legyünk, hanem egység.
Az éneklés mellett szervezőként és menedzserként is dolgozol. Hogyan fér meg egymás mellett ez a sok szerep?
Jó, hogy van egy olyan szféra, egy olyan terület, ahol a legtöbb adottságomat tudom valamilyen módon kamatoztatni. De sokszor ütköznek össze a szerepek. Például: nagyon fontos nekem a zenész énem, de ha sok helyen jelenek meg egy másik perszonámban, kérdéses, hogy az milyen hatással van a zenész oldalamra. Akár mások szemében, akár az én öndefinícióm szempontjából.
Nagyon szeretném, hogy ne legyen hierarchia a szerepek között. Mindenki azért tesz, hogy a zene létrejöjjön, megvalósuljon, és közönség elé kerüljön. Szóval nagyon nem jó irány szerintem, amikor rangsor áll fel a zenészek és a háttérben dolgozók között! Mégis sokszor szorongok azon, hogy talán nem vagyok “elég” a színpadra, és “csak” háttérbe. Ami tök igazságtalan magammal, meg mindenki mással szemben, aki szintén a háttérben dolgozik. Milyen jogon mondom egyébként magamnak, meg nekik azt, hogy “csak”?
Ez alapvetően egy olyan ügy, amin nekem kell dolgoznom. Valószínűleg nem vagyok ezzel egyedül, mert rengeteg ember ebben az iparban nem csak zenész, hanem zeneipari dolgozó is, és valószínűleg ők is küzdenek ilyen szorongásokkal, meg ezzel a balansszal.
És mit tanított neked a hazai zenei közegről az, hogy ennyi szerepben mozogsz benne?
Ami szerintem az underground közegre vagy főleg így a magyar alter közegre nagyon jellemző az az, hogy rettenetesen befogadó, kedves, megengedő és barátságos közeg. A barátaimnak a nagy részével így találtuk meg egymást. Van egy Hiatus Kaiyote szám, amiben az a refrén, hogy „you don’t make friends, you recognise them (az ember nem barátokat szerez, hanem felismeri őket)” és ez nagyon szép gondolat szerintem.
Mi az a logisztikai rémálom, amivel találkoztál már a szervezés alatt és soha többet nem akarod látni?
A zenekar részéről eleinte szörnyű volt, hogy nem volt menedzserünk. A zenekaromban zenész szeretnék lenni, és nem szeretnék semmi másra koncentrálni, csak az alkotásra. De közben mégis, mivel én vagyok a frontember, és ez az én fő projektem, ezért nyilván a szervezésnek és minden egyéb ügynek a felelőssége az én vállamon hevert. Ez pedig rettenetesen elvette a motivációmat. Most végre van menedzserünk, ami hatalmas segítség!
Szervezői részről meg talán az a legnehezebb – megpróbálok nagyon diplomatikusan fogalmazni – amikor a lehetőségek, az adottságok nem teszik lehetővé az adott szervezeten belül, hogy javíts a körülményeken. Tehát, hogy látod mi a probléma a rendszerrel, de nem tudsz változtatni rajta, és te vállalod a felelősséget érte mint szervező, mint arc.
Ha lenne egy varázspálcád, mit változtatnál meg azonnal a hazai zeneiparban?
Kell egy épkézláb, mindent átfogó, támogató és simogató támogatási rendszer, most azonnal, mert nincs lóvé! Az, hogy zenekarok, fesztiválok, tök jó kezdeményezések nem tudnak egyről a kettőre jutni, mert mindenki minimális pénzért, ingyen munkáért, mindent beletesz és full kiég közben, az nem oké.
Nektek milyen terveitek vannak, mit valósítanátok meg a következő másfél évben?
Nagyon nagyon rég szeretnénk egy színházban vagy természetben koncertet adni. Ez passzolna hozzánk, mert van mindkettőben egy olyan hangulat, amivel a zenénket is jellemezni szoktuk: amikor nagyon korán van, jön fel a nap és senki nincs az utcán, vagy az a magány, amit akkor érzel, amikor lemegy a Nap.
Ezenkívül most lesz egy közreműködésem egy olyan dalszerzővel, aki nagyon sokat jelent nekem, és régóta inspirációm is. Felkért egy őszi koncertjére, hogy énekeljek vele pár dalt, az nagyon-nagyon jól esett, várom már.
Milyen tanácsot adnál egy most induló zenekarnak?
Járjanak sok koncertre, sok fesztiválra! Nézzék meg, hogyan működik egy zenekar, egy klub, úgy egyáltalán: mi történik. Ha valamit nem értenek, hívják fel őket és jelezzék feléjük, hogy ők még nem tudják, hogy mi van. Illetve, ezt a szervezői oldalra is mondom, hogy egy kis türelem, meg kis empátia, segítőkészség, az mindig szuper, másik oldalról meg éberség a legfontosabb.
