„A jó színháznak is kell a jó marketing” – Interjú Braun Barnával, a Térszínház operatív vezetőjével és a Három Holló színházi szervezőjével
A színház sokunk szemében a varázslat és az időtálló művészet világa. A misztikum mögött azonban strukturált munkafolyamatok, folyamatos alkalmazkodás és a szakma iránti szenvedély rejlik. De hogyan lehet napról napra kézzelfogható elemekből felépíteni egy közös élményt?
Kulturális interjúsorozatunk első részében Erdélyi Zsófival jártuk körbe az underground zenei világot érintő kulturális folyamatokat. Második részben a független színházi kulisszák mögé kukkantunk be, ahol a szerepek határai szintén folyamatosan elmosódnak: egyetlen alkotó lehet író, rendező, fénytechnikus és marketinges is egy személyben. Braun Barnával beszélgetünk a független szféra működéséről, a lámpák mögötti létezésről és a gördülékeny jegyvásárlási élmény szerepéről.
Mit gondoltál a színházi világról akkor, amikor eldöntötted, hogy ebben szeretnél dolgozni, és hogyan változott ez a kép azóta?
Én már középiskolás koromban színházzal szerettem volna foglalkozni, de végül magyar szakot, aztán irodalom- és kultúratudomány mesterszakot végeztem. Színházzal 2014 óta foglalkozom, kommunikációs, sajtós, PR-os oldalról kapcsolódtam be először egy független színház életébe. Akkor még nem sokat tudtam a színházi alkotói folyamatról, annak ellenére sem, hogy középiskolában dráma szakos voltam, de nyilván teljesen más egy középiskolás alkotói csoporttal dolgozni, mint egy professzionális csapattal.
Ami a kezdeti elképzeléseimhez képest imponálóan furcsa volt, az az, hogy mennyire sokat kell dolgozni egy színház működtetésén. Ennek a munkának része az előadások létrehozása, mindennapi színpadra állítása és színpadon tartása is. Ráadásul ezeket a folyamatokat nem a hét napjai szabják meg, hanem a színészkollégák, a stáb ráérése vagy a próbafolyamatok ütemezése. Számomra a főpróbahét az, ami nagyon-nagyon feszült és idegőrlő időszak, sok energiát, figyelmet igényel. Azután a folyamatos műsoron tartás már nem annyira nehéz.
Számodra mitől válik sikeressé egy produkció?
Attól, ha a futó előadásainkat minél többször eljátszhatjuk. Hál’ Istennek úgy tűnik, hogy jelen pillanatban az előadások, melyekkel van szerencsém dolgozni, inkább telt házakkal mennek, mintsem. Szeretem, ha minden széken ülnek. Ha már ennyit dolgoztunk vele, és azt gondoljuk, jó, amit csinálunk, sőt a nézők számára is hordoz olyan üzenetet vagy élményt, amit hazavisznek, akkor számomra baromi fontos, hogy minél többen lássák az előadásokat, melyekért oly’ sokat fáradoztunk, hiszen ezért vagyunk, ezért vannak azok a székek… ezért kapcsoljuk fel a lámpákat.
Nagyon szeretek azzal bíbelődni, hogy hogyan lehet elérni a megfelelő célközönséget, és hogy hogyan lehet a színház azon túl is élmény, hogy a nézők eljönnek egy-egy este, és megnéznek egy előadást. Például hogyan lehet már a jegyvásárlás folyamata olyan, hogy nem érzik úgy, hogy már a színházba jutás legelején akadályokba ütköznek, hanem könnyedén igénybe vehető, flottul szervezett, jól kinéző felülettel találkozzanak. Szerintem már az is része a színházi élménynek, hogy ha kiszúrom, melyik előadás érdekel, egyszerűen érhessem el a jegyeket.
Véleményem szerint a színházi előadás már a jegyvásárlásnál kezdődik, de tapasztalatom szerint mintha a színházi közeg nem így látná – tisztelet a kevés üdítő kivételnek.
A Tixa felületét például azért szeretem, mert lehetőséget ad arra, hogy a jegyvásárlás jó élmény legyen a nézőknek. A Tixa rendszerével a Három Hollóban találkoztam először, hiszen ők már régóta ezen keresztül értékesítik a jegyeket. Pályám során dolgoztam több jegyértékesítő felülettel is, a Tixában az tetszett meg, hogy nagyon kényelmes, flott és jegyvásárló-központú. Fontos, hogy ne azt érezze a néző, hogy egyedül van hagyva a problémával. Hiszen a jegyvásárlás egy macera. Egy szükséges gonosz, ami ott áll a kapuban, és le kell győzni minden színházi élmény előtt. Mindannyian ismerjük ezeket a szörnyű folyamatokat: berakom a kosárba, aztán jön a horror kezelési költség, meg a felugró formok az adataimmal. Mire odajutnék, hogy megnézem az előadást, már annyira feldühödöm, hogy úgy érzem, mintha ezek mindent megtennének azért, hogy ne tudjak jegyet venni és elmenni arra a nyomorult előadásra. Na, a Tixánál ez nincs így. Egy felületen, kb. egy gombnyomásra meg is van a jegy.
Talán már kezd kikopni az a rossz beidegződés is a színházi világban, hogy a reklám, a marketing, a kommunikáció önmagától való rossz, és ahogy fiatalodik a szakma, a gondolkodás, hogy „a jó bornak nem kell cégér”, is talán már elavulttá válik. Mert mondjuk ki: de, valójában kell – és a jó színháznak is kell jó marketing. Nem lehet leválasztani az előadásokat a marketingfolyamatokról, szerintem ezeknek is bizonyosképpen a produkciók szerves részét kell képezniük, hiszen szeretnénk, ha az előadásainkat minél többen megnéznék, elvégre ezért hozzuk létre őket. Ehhez viszont jól kell kommunikálnunk, hogy kinek szól az előadás, mit fog látni a néző, és ha úgy gondolja, hogy neki való az előadás, akkor nekünk, színházi intézményeknek kell megoldanunk, hogy a lehető legkönnyebben hozzáférjenek az érdeklődők: könnyen tudjanak jegyet venni, így lesz teljes az élmény.
Egyre inkább a sokszínű, összművészeti terek veszik át a terepet az egyprofilú kulturális helyektől. Miben más számodra egy ilyen összetett közegben dolgozni, mint egy hagyományos, egyprofilú intézményben?
A Térszínház inkább egyprofilú abban a tekintetben, hogy ott elsősorban színházi előadások vannak, míg a Három Hollóban nagyobb számban könnyűzenei események vannak. Ugyanakkor a Három Hollónak van kiállítótere is, ahol rendszeresen nyílnak különböző fiatal, kortárs képzőművészek kiállításai, illetve – már csak a nevéből adódóan is – nagyon fontos irodalmi események zajlanak itt. Ezeken felül fogadjuk be kis, független alkotóközösségek előadásait.
Összességében véve talán nehezebb egy összművészeti helyen dolgozni, mert nagyon sokféle érdeket kell figyelembe venni. A Három Hollóban folyamatosan tanuljuk egymás szakterületét, de az elmúlt években azt hiszem, eljutottunk oda, hogy képesek vagyunk figyelni a másik terület igényeire is. Hiszen mást kíván egy zenekar, más időrenddel, más stábbal dolgozik, mint egy színházi csoport, egy kiállító vagy egy könyvbemutató. Idővel ezeket lehet kezelni, ráadásul nemcsak a szervezési, a művészeti oldal hálás az összművészetiségért, de a közönség is, hiszen a hely az évek alatt kulturális találkozóponttá is vált. Vannak visszatérő arcok, akik ott találkoznak, szerzők, akik ott írnak, színészek, akik ott vezetik le a próbát vagy az esti előadást. Így aztán minden este, attól függetlenül is, hogy egy programra érkeztél vagy sem, már eseménnyé válik a Hollóban, mert mindig találkozhatsz olyan emberekkel, akikkel lehet kapcsolódni. Rengeteg új ötlet, projekt is születik az ilyen estéken.
A Térszínházban pedig, ami inkább egy egyprofilú hely, van lehetőségünk kidolgozni az adott színházi projektet, ott nem kell olyan kompromisszumokat kötni, ami akár a koncepciót sértené, csak azért, mert jön egy banda beállni, vagy nincs hely tárolni a nagy díszleteket. Ott viszont azt nem lehet elképzelni, hogy jön egy underground zenei projekt koncertezni.
Min dolgozol most, amit mindenképp fontos említenünk?
Egyszerre több projekten dolgozom folyamatosan, de van egy darab, amit biztos, hogy folytatni fogunk az idei évadban is, mert a tavalyi évad is jól sikerült vele a Térszínházban, és nagyon szeretjük csinálni is. Ez az Én hibám című monodráma, amit Szarka Károly írt, én rendeztem, a szövegkönyvét pedig együtt készítettük. Az előadást Kárpáti Barnabás játssza.
A történet egy, a 30-as évei elején járó srácról szól, és az ő egzisztenciális válságát dolgozza fel. A díszlet egy szakadt albérlet, ahol a zuhanyzó egyszerre az ágy, ahol a konyhában van a kaputelefon és így tovább. Ebben a térben zajlik a történet, és ez a tér egy kicsit a fiúnak a lelke is. Mindenfelé láthatjuk elszórtan az elrontott esték maradékait, a rossz kapcsolatok emlékeit, a szarul fizető munkahelyet és az idegesítő főnököt. Ebből a sztoriból épül fel végül egy felnövéstörténet. Ebben a másfél órában a karakter meghozza az első komoly döntését. Az előadás maga pedig azt készíti elő, hogy ez a komoly döntés hogyan születik meg, majd a darab ezzel a döntéssel ér véget. Ajánlom mindenkinek, aki lakott már albérletben, vagy volt szar kapcsolata. Szerencsére eddig a közönségtől és a kritikától is csak jókat kaptunk vissza.
Szerinted mi a legfontosabb útravaló valakinek, aki a színházban szeretne karriert építeni?
Ne legyen magánéleted, tegyél le erről! Viccen kívül, ez tud tényleg nehéz lenni.
A színház az pont nem egy olyan műfaj, amit a „normális” életritmussal könnyű összehangolni. Aki most kezd ilyennel foglalkozni, ne is várja, hogy ez megváltozik, mert sajnos a színházat nem lehet tíz órakor elkezdeni, ennek megvan a maga helye és ideje, és ez az este hét óra. De ha azt érzed, hogy nem bírsz a kreatív energiákkal, akkor viszont baromira neked való, főleg egy kis színház vagy egy kis alkotói közeg, hiszen ott aztán tényleg mindenbe bele kell tanulni. Főleg olyanoknak ajánlom, akik nem félnek attól, hogy a saját határaikat feszegessék, és mernek olyan dolgokban gondolkodni, amikről nem is gondolták volna, hogy valaha fognak. Lehet, hogy valaki színészi ambíciókkal lép egy színházba, aztán egy jó díszlettervező vagy jelmeztervező lesz, hiszen ezek a háttérszakmák nagyon-nagyon fontos elemei a színházcsinálásnak. De lehet, hogy rendezőasszisztensből leszel egyszer csak mellékszereplő. Én pl. bölcsészként kezdtem, volt egy pár éves kitérőm a kortárs irodalomban meg a kulturális lapszerkesztésben, és most ott tartok, hogy holnap megyünk a Moods Ambient zenekarral Esztergomba, és én vagyok a produkció fényese-vizuálosa. Na, ezt például nem gondoltam volna 12 évvel ezelőtt, amikor elkezdtem egy színház PR-munkatársaként dolgozni.
